Elmaradt Európa-bajnoki szereplés: Hol hibáztunk?

(Olvasási idő: 6-7 perc)

Véget ért az Európa-bajnoki selejtező, amit 2-4-es mérleggel zártunk. Ez sajnos nem volt elég a kijutáshoz. Mint játékos, mindig óvakodtam attól, hogy egy-egy győzelem vagy vereség után bárminemű hosszútávú véleményt formáljak. A győzelem íze és a vereség bűze hajlamos elhomályosítani a dolgok tényleges állását. Mégis úgy gondolom, hogy ez a pofon nagyon szépen demonstrált dolgokat, amikről megéri beszélni.  

Az egyszerű válasz és forgatókönyv, az a következő. A generációváltáson áteső kerethez hozzárendelt új stábnak és szövetségnek rettentő nehéz dolga volt, mert nem volt idejük felkészülni az első sorsdöntő meccsre egy nagyon kellemetlen izlandi csapat ellen. Az azt követő meccseken mindent megtettünk, de a most már Euroliga-játékosokat is alkalmazó „kosárlabda-nagyágyú” országok ellen nem sikerült nyernünk. Az utolsó két meccsen pedig hősiesen harcolva legyőztük Izlandot és Olaszországot is, de sajnos a szerencse ismét nem a magyarok oldalán állt, viszont a becsületünk megmaradt.

Emlékszem, hogy még a selejtezők kezdete előtt a magyar kosárlabda médiában több helyen is azt lehetett olvasni, hogy többek között azért esett a választás Gasper Okornra mint szövetségi kapitány, mert a csapat több mint kétharmada már szerepelt az Okorn–Konakov-féle rendszerben. Ez nagyon fontos támpont lesz, mivel, ha Izlandot megverjük az első meccsen, akkor utána már nyeregben vagyunk. Mint egyike ezen játékosoknak, akik dolgoztak már együtt Milos Konakovval és Gasper Okornnal, tanúsíthatom, hogy ez így is történt. Nagyon gyorsan felelevenedtek bennem az emlékek a játékokról, támadás- és védekezésbeli stratégiákról. Ezért nem tartom reálisnak, hogy az „új játékrendszer” kifogás mögé bújjunk, amikor válaszokat keresünk kérdésekre. Valamint, ahogy azt a középhosszú karrierem alatt már megtanultam, többmeccses tornákon egy (főleg az első) meccs eredményére alapozni bármit is, nagyon amatőr hiba.

Sajnos az egyik elöljáró hibánk ez volt: a cél, hogy a minimum elvárást elérjük. Ha így nézünk szembe a kihívásokkal, akkor az ember hajlamos belekényelmesedni a nyomás és a felelősségvállalás hiányába, ezért amikor a tettek mezejére kell lépni, és esetleg egy-két pofon után is teljesíteni, akkor ez nem mindig sikerül. Pontosan ez történt Izlandon, ami hozta magával a következő 3 meccs eredményét is.

Szóval ebbe a játékrendszerbe kellett volna beilleszteni a magyar csapat egyetlen említésre méltó nemzetközi kosárlabdakarrierrel rendelkező játékosát, Hanga Ádámot. Akinek a karrierje során az egyik, ha nem a legnagyobb erőssége volt az, hogy bárhova ment, ott megtalálta a helyét, és minden rendszerbe effektív, magas szintű játékkal tudta segíteni a csapatát. Akár a számokat, akár az eredményeket, akár azt nézve, hogy Ádinak sajnos nem jutott egy igazi búcsúmeccs sem, szerintem objektívan kijelenthetjük, hogy ez nem sikerült.

Ami pedig a generációváltást illeti, amikor először hallottam az erről szóló narratívákat, már akkor nem értettem, miért is téma ez egyáltalán. Hiszen hosszú évek után először volt lehetősége a magyar csapatnak Keller Ákit, Vojvoda Dávidot és Hanga Ádit is egy parketten látni már az EB-selejtezőkön. Igaz, már ők sem a húszas éveikben vannak, de szerintem ahelyett, hogy túlságosan a jövő problémáira fókuszálunk, inkább minél jobban profitálni kellett volna abból, hogy három ilyen szintű játékos a magyar válogatott rendelkezésére áll. Valljuk be, hogy a sportolók prioritásai ennyi idősen, karrierjük ezen szakaszában általában már máshogy szoktak kinézni.

Nyilván az Euroliga szigor enyhülése nemcsak nekünk nyitott új lehetőségeket, hanem más országoknak is. Sokkal nehezebb volt a dolgunk, mint az elmúlt években, de a feladat adott volt: 4 csapatos csoportunkban nem lehetünk az utolsók. Bármennyire is minimális elvárásnak tűnik ez, sajnos nem jött össze. Ezek után bármi pozitívumot levonni abból, hogy otthon megvertük a 4 minőségi játékosából, 1-et meccs közben elveszítő, Izlandot vagy a tét nélkül játszó olasz B csapatot, szerintem butaság lenne. Kudarcot vallottunk mindannyian, és mindenki kivette belőle a részét: játékosok, edzők, stáb, és sajnos ez tükröződött a szurkolók lelkesedésén is. Nem is mondhatom, hogy hibáztathatom őket, eredmény nélkül általában nem sokáig lelkesednek a szurkolók. Nem játszottunk csapatként, sem támadásban, sem védekezésben. Nagyon sokszor válaszok nélkül álltunk a pályán, és ez nem feltétlen a taktikában rejlik, hanem a hozzáállásban.

Ez az első és legfontosabb dolog, amit ki kell javítanunk nekünk, játékosoknak. A bírók hibáztatása helyett visszaütni, ha megütnek. Az edzők hibáztatása helyett tökéletesíteni azt, amit kérnek tőlünk. A szurkolók hibáztatása helyett látványos játékkal és győzelmekkel szolgálni. A szövetség hibáztatása helyett mindent meg kell tennünk, mint játékosok, a saját potenciálunk kiaknázásáért, és ezzel a magyar kosárlabdát magasabb szintre emelni, amihez majd a szövetség is fel tud nőni. Ez sajnos ezeken a meccseken nem sikerült. Remélhetőleg ez szöget üt a fejében azoknak, akinek szívügye a magyar kosárlabda, és mindent megtesz azért, hogy elérjünk egy felfelé mutató fejlődő tendenciát a jelenlegi lefelé mutató hanyatlás helyett.